Paramami

Amikor ez ember lányának még nincs gyereke, akkor általában csak legyinteni szokott a babás ismerősöknek arra a mondatára, hogy majd meglátod mindig van miért aggódni...Sosem gondoltam volna hogy ez tényleg így van, nagyképűen azt hittem, persze mert nem veszik elég lazán a dolgokat...
Mióta Milu megszületett rájöttem nem is lehet lazán venni, itt van egy kicsi ember, aki nem tudja megmondani ha valami baja van, éppen ezért minden szokatlan rezdülését feszülten figyeljük...
A kórházi napok azért teltek izgalommal, mert a gyerek sokat aludt, mikor hazajöttünk a védőnő- az a kedves- a sárgaság miatt csesztetett minket, három hetesen átmosták a könnycsatornáját, mert csúnyán váladékos volt a szeme, négy hetesen volt egy kicsi hurutos megbetegedése, két hónaposan elhúzódó sárgaság miatt egy hétig a kórházban dekkoltunk, arról nem is beszélve, hogy úgy néz ki frontérzékeny a kis drága, mert egy hete mint akit nyúznak úgy üvölt, aztán vagy a chamomilla vulgaris, vagy az hogy szerda reggelre leesett a hó enyhített a szenvedésein, és egy kiegyensúlyozott mosolygós Milut kaptunk cserébe.
A legutóbbi aggodalmunk tárgya az volt, hogy bár elmúlt három hónapos még mindig nem emeli hason a fejét...Mondanom sem kell, ez is megoldódott, szerdán még csak halvány próbálkozások voltak, első alkalom volt hogy nem üvöltött torka szakadtából amikor hasra fordítottam...De tegnap reggel úgy tett, mint aki világ életében ezt csinálta...:)Természetesen alig tudtam a könnyeimet visszafolytani...Érdekes látni ahogy kinyílik előtte a világ, és más szemszögből csodálkozik rá a dolgokra...