Az előző bejegyzésben egy fél mondattal már utaltam rá, hogy az első ovis nap nálunk sem ment annyira simán. Reggel már akkor érkeztünk amikor a többi gyerek tízóraihoz készülődött, ültek az asztalnál szépen fegyelmezetten. Milu kicsit megijedt, egy kislány kivételével senkit sem ismert, az óvónénik is hacsak hozzászóltak egyből lefagyott, válaszolni senkinek nem válaszolt. Enni sem szeretett volna a többiekkel, bár egy pohár teát megivott, az asztalhoz nem akart leülni, inkább feltérképezte a csoportszobát.
Tízórai után szépen átöltöztek és kimentek az udvarra, én ekkor elköszöntem, vidáman integetett, majd mire a kapuhoz értem már hallottam, hogy sírva szalad utánam. Amikor elhaladtam kocsival a kapu előtt, addigra ő is odaért, a szívem szakadt meg, legszívesebben megálltam volna, hogy magammal vigyem, de tudtam ha ezt most megteszem akkor az egyébként is nehéz időszak még nehezebb lesz számára. Ebéd után mentem érte, nagyon örült nekem, enni nem evett, de miután eljöttem már nem is sírt, viszont mindent haza kellett hoznunk, semmit nem szeretett volna otthagyni, így ahogy mentünk reggel úgy jöttünk el délután is, azzal a kísérőszöveggel, hogy ugye anya holnap nem jövünk?:)
Másnap már kicsit hamarabb érkeztünk, szerencsére a gyerekek éppen építették az imádott vasúti sínpályát (Milu úgy mondja sínversenypálya), amit természetesen ki is próbáltunk együtt, tízórai után én elköszöntem és eljöttem, ebéd után mentem vissza érte, minden rendben volt vele, enni nem evett, de ez nem lepett meg.
Harmadik napon is reggel még együtt mentünk be, de most már csak rövid ideig maradhattunk, tízórai előtt eljöttünk, nagyon kicsi sírás volt csak, ennél a bölcsiben sokkal szívszaggatóbbakat is produkált, úgyhogy megnyugodva hagytam ott, tudtam hogy nem lesz semmi baj.Ebéd után megbeszéltük óvónénikkel, hogy a következő napokban már csak kísérjük be őket és jöjjünk el, mert így sokkal könnyebben oldódnak, nekik is könnyebb, hogy ha nem közvetlenül tízórai előtt kell az összes kicsit nyugtatgatni, hanem van idő egyenként mindenkit megvigasztalni ha szomorú. Nekem egyébként sem lett volna más választásom, csütörtökön már vártak a munkahelyemen, szóval onnantól mama volt a felelős azért, hogy a reggelek rendben menjenek. Mamával is megbeszéltük, hogy csak bekíséri, de nem marad ott, így is lett, kicsit görbült csak a szája, de mivel nagy szeretettel fogadták a gyerekek és óvónéni is, ezért meglepően könnyen ment az elválás, szépen játszott, ismerkedett a szokásokkal a gyerekekkel, én meg nagyon büszke voltam rá, mert az első nap alapján azt gondoltam hosszabb folyamat lesz a beszoktatás.
Második hét elején már úgy készültünk, hogy megpróbáljuk az alvást, nem szerettem volna, ha úgy szokja meg az ovit, hogy onnan délben haza lehet jönni, így is tartottam kicsit ettől. Semmi gond nem volt most sem, uzsonna után mama ment érte, minden rendben volt megint, én véglegesen megnyugodtam Milu most már tényleg óvódás lett.
 |
| Az óvoda kapujában |
Másnap már kicsit hamarabb érkeztünk, szerencsére a gyerekek éppen építették az imádott vasúti sínpályát (Milu úgy mondja sínversenypálya), amit természetesen ki is próbáltunk együtt, tízórai után én elköszöntem és eljöttem, ebéd után mentem vissza érte, minden rendben volt vele, enni nem evett, de ez nem lepett meg.
Harmadik napon is reggel még együtt mentünk be, de most már csak rövid ideig maradhattunk, tízórai előtt eljöttünk, nagyon kicsi sírás volt csak, ennél a bölcsiben sokkal szívszaggatóbbakat is produkált, úgyhogy megnyugodva hagytam ott, tudtam hogy nem lesz semmi baj.Ebéd után megbeszéltük óvónénikkel, hogy a következő napokban már csak kísérjük be őket és jöjjünk el, mert így sokkal könnyebben oldódnak, nekik is könnyebb, hogy ha nem közvetlenül tízórai előtt kell az összes kicsit nyugtatgatni, hanem van idő egyenként mindenkit megvigasztalni ha szomorú. Nekem egyébként sem lett volna más választásom, csütörtökön már vártak a munkahelyemen, szóval onnantól mama volt a felelős azért, hogy a reggelek rendben menjenek. Mamával is megbeszéltük, hogy csak bekíséri, de nem marad ott, így is lett, kicsit görbült csak a szája, de mivel nagy szeretettel fogadták a gyerekek és óvónéni is, ezért meglepően könnyen ment az elválás, szépen játszott, ismerkedett a szokásokkal a gyerekekkel, én meg nagyon büszke voltam rá, mert az első nap alapján azt gondoltam hosszabb folyamat lesz a beszoktatás.
Második hét elején már úgy készültünk, hogy megpróbáljuk az alvást, nem szerettem volna, ha úgy szokja meg az ovit, hogy onnan délben haza lehet jönni, így is tartottam kicsit ettől. Semmi gond nem volt most sem, uzsonna után mama ment érte, minden rendben volt megint, én véglegesen megnyugodtam Milu most már tényleg óvódás lett.
